Ma Faludy György szerelmi költészete a témám. Faludy Györgyről elmondhatjuk, az élet minden területén a szabadságvágya a tabumentessége övezte.
Faludy György 1910. szeptember 22-én született Budapesten.
Elsőként, a szerelmi emlékek balladisztikus felelevenítése nyomán született költemény, négy nőalakot és négy szerelmi kalandot idéz fel, az első három beteljesült, éppen ezért könnyen befejezhető, sőt némiképp elfeledhető élmény, az utolsó viszont beteljesületlen, ezért fájdalmas és felejthetetlen. A rendkívül plasztikusan, a maguk erotikus emlékképeiben igen konkrét módon elbeszélt szerelmi történetek magukon viselik Faludy költészetének egyéni karakterét, így a chansonszerű előadásmódot, a kendőzetlen érzékiséget, és megalkotják azt a lírai hőst, aki valójában Faludy költői pályájának első évtizedeiben a versek állandó lírai szereplője lesz.
Ballada F. Gy. egyetlen szerelméről
I.
Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába
egy kofferrel, mely a hazája volt
s az esti, szürke panziószobában
Natasja balvállára ráhajolt
s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja
úgy fénylett át, mint egy olajpecsét –
akkor hajnal felé így szólt Natasja:
„Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.”
S akkor F. Gy.-nek ritka lett a pénze
s gallérja ünnepnap sem volt fehér,
de a diáklány, ha kérdezték érte,
csak vállat vont s vele maradt. Ezért.
Kimosta ingét, ruháját kefélte
és szava lett számára a parancs;
az ágyban olykor Csehovról beszéltek.
Melle kisebb volt, mint egy félnarancs.
S mikor már végigjárták kettesében
Bécs városának őszi parkjait,
egy szürke taxi lement velük egy téli éjjel
az úton, mely a Westbahnhofhoz vitt.
S F. Gy. nem sírt, amikor a vonatból
fehér bundában kihajolt felette.
Az utcasarkon gesztenyét vett magának
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
II.
A másodikat Mettának hívták. Porcelán arca
nem árulta el soha, mire vágyik
s haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta
a firenzei dóm összes gyertyáit.
Az első este kávéházban ültek, egymástól diszkréten távol
az asztal két oldalán. Szemben fényreklám szaladt
s így társalogtak Einsteinről és Zoláról
a Kurfürstendamm lámpái alatt.
És Metta ásított: „Ez a szerelem is éppen
úgy kezdődik, mint minden szerelem;
most két hétig Einsteinről beszélsz nékem
és két hét múlva lefekszel velem.”
Majd hozzátette: „De mi volna, ha most mindjárt lefeküdnénk?”
F. Gy. a pincért hívta, hogy fizet
s hazamentek. S Metta oly könnyedén s kecsesen tette le az ágyra és nyújtotta át testét,
mint ahogy az előbbi pincér hozott három pohár vizet
ezüsttálcán. És aztán egy fél évig
cigarettáit ő gyújtotta meg
és minden este puncsot főzött néki
s szép német teste néki volt meleg.
A Zoo alatt, a villanyóra mellett
találkoztak, fél nyolckor. Minden este.
De egy nap F. Gy. nem ment oda többet
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
III.
A harmadik, valljuk be, kurva volt. Egy pesti bárból
együtt mentek ki és tudták, hova.
Fricinek hívták és vörös hajához
jól állt a szürke garniszálloda.
Tizenhét éves volt, szép, mint a Madonna,
de gint ivott veszettül s köpködött.
És másnap dél felé, mikor a mellét mosta,
hátrasandított és megesküdött,
hogy mától fogva többé nem lesz céda
és F. Gy.-vel marad csak ezután.
A vén falakról hullott a tapéta
s azontúl ketten laktak egy szobán.
Történt olykor, hogy, mert nem volt rúzsra pénze,
vagy, csak szokásból, az utcára ment.
F. Gy. meg várt rá és felforrt a vére,
ha másnap reggel végre megjelent.
Belerúgott, megverte és kidobta
s az utcán állt a jég, a sár, a köd.
Ha az éhség s a rendőr megkínozta:
alázatosan mindig visszajött.
S F. Gy.-t egyszer elfogta régi csavargó láza:
gyűrött múltját, a passzust zsebretette,
cigarettáit rádobta az ágyra
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
IV.
S F. Gy. megjárta így a félvilágot
és látta, hogy minden játékban nyert,
s úgy hírlik, hogy gőgös lett és felvágott,
mikor egy nap megjött az Éva Scherff.
Ott jött a Mirabell-park egyik fasorában
és rászegezte kihívó szemét,
mely olyan kék volt, mintha a sarkában
egy ibolyát préseltek volna szét.
S mikor a Dómtéren leült mellette,
olyan sápadtan mint az aszfodélosz,
akkor F. Gy. még azt is elfeledte,
hogy márványból van-e a milói Vénusz.
Az Éva Scherff nem szívott, csak méregdrága
angol cigarettákat és meg se hallotta, hogy F. Gy verseket liheg,
fütyült Einsteinre, Mannra és Zolára,
pimasz volt és szeszélyes és hideg,
hét találkából csak egyen jelent meg
néhány gyors percre; mindig sietett
és gúnyolódott, ha F. Gy. szerelmet
vallott neki; lenézte és kínozta,
megsértette és gyűlölte s kidobta
s ajkát, melyen fénylett a skarlát festék
s feszes selymekbe csavart drága testét,
melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni,
neki, csak neki nem adta oda.
De ezt az egyet nem tudta elfeledni
soha, soha, soha.
(Miskolc, 1933)
A műfordítás, vagy „átköltés” általában a magyar irodalom legjobb szellemeit mozdította meg. A fiatal Faludy legnagyobb költői sikerét az 1937-ben kiadott Francois Villon balladái kötet hozta meg.
Villon fordítás
SZERELMES BALLADA D’AUSSIGNY YSSABEAU-NAK
A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nedv csorog;
a tar bozót mélyén szerelmes árnyak
ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok.
Öledre vágyom sírva itt e holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
…Vérembe folyt a vörös telihold.
Emlékszel még? bimbók fakadtak, lanyha
est volt s a fény utolsó sáv aranyja
halódott fenn egy vattafellegen;
bíbor hajad sovány válladra lógott,
minden fűszál bokád köré fonódott,
langyos szellő bujkált a melleden,
s hogy ajkaimra éhes szád tapadt,
s belémcsorgattad édes nyáladat:
két testünk volt, de már csak egy szívünk,
s az alkony ránkborult a fák alatt.
Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe
fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe,
s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász,
a bokrokon minden rügy arcom mellett
meleg harmattól duzzadt, mint a melled,
s halántékunkon lüktetett a láz,
kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs,
s nem hallott ember még olyan sikolyt,
mint mellyel izzadt testünk összeforrt.
…Vérembe folyt a vörös telihold.
Majd föltérdeltem és úgy néztelek:
a tengerről sós illat érkezett,
s öledbe épp egy kis virág szorult;
jó volna – súgtam – mindig már így lenni,
és így hallgatni mindörökre semmi
beszédedet. Fejünkre mézga hullt.
Megosztottam veled a kortynyi bort
s a kenyeret, mely tarisznyámban volt:
ez lett lakománk s az ég a nászi fáklyánk,
hol a csillagok örök árja folyt.
A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély,
két melled úgy állt, mint két gonosz nővér,
egymásnak háttal. A hold hidegen
sütött s ahogy kékes testedhez értem,
azt gondoltam: talán még ezt sem értem,
s oly messze vagy tőlem és oly idegen.
Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt
fölém s a fákon túl az égi bolt
szélén pirosan megrepedt a hajnal.
…Vérembe folyt a vörös telihold.
És így bolyongok most a téli erdőn,
és várok rá, hogy izzadt tested eljön;
ágyunk füvét felverte rég a fagy,
s az orkánban vonagló fák alatt
űzöm fehér, mezítlen árnyadat,
s a fellegektől kérdem, merre vagy;
hol melled, mely ruhádon átdagadt,
s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt,
s a dús bozót s az eprek a bozótban?
Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.
A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nyál csorog;
a tar bozót mélyében párzó árnyak
inognak s a fák széttárt lábbal állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok,
s én tébolyodva hempergek a holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
…Vérembe folyt a vörös telihold.
1953-ban feleségül vette Szegő Zsuzsanna újságírót, akivel már letartóztatása előtt kapcsolatban állt. Zsuzsa a Haladás c. lapnak írt cikkeket. Ennek az újságnak a szerkesztőségében találkoztak először. 1963-ban felesége meghalt.
Faludy György: Zsuzsának – a tömlöcből
Cellám falán akasztófákat látok
s hatvanhat napja nem néztem eget,
de búval-bajjal, multtal és jövővel
nem gondolok félannyit, mint veled.
Csak most veszem ki, milyen óriás vagy,
nem győz le bennem félelem, halál,
és látlak itt is, vaksi muslicák közt
ahogy rovom sétámat föl s alá
s e verset mondom, melyből, mint a láva
tör fel szerelmünk árja, ritmusa,
és közben, édes barackmagként számban
édes nevedet forgatom, Zsuzsa.
Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:
úgy, mint mi, más nem érti azt talán.
Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan
szerelmünk alig terült asztalán.
Most egyedül vagy. Bántanak miattam.
Ha sírsz, meghallom s együtt könnyezünk.
Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha,
kit elmulasztottunk, a gyermekünk?
Jaj, hányszor látom! Szemén egy szemernyi
arany cikázik. Keze lágy moha.
Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek,
halványan, mint holtnak hitt katona?
Találgatom, vajon hány hónap addig,
vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd:
emlékeink forgószelét csavarjad
magadra szűzi lobogó gyanánt.
Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön,
mástól elűzzön: – fű, fa, napsugár,
beszélgetésünk elhagyott bárkája,
mit zöld hajában ringat a hinár,
bizsergő csókunk langyos eperíze,
útunk a boldog Balaton felé,
és zsugorodott, összebújt alvásunk,
mint bronzkori sír, vagy az anyaméh.
S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom:
szemem mély lesz, mint éji mozdonyok
lámpái a mezei sorompóknál,
húsom, mint tészta lóg a csontokon,
magom kivész, mert nem a piramísok
búzája, mely bír ezeréveket,
de sántán, porban kúszva, üszkös rákkal
is eljövök még, hogy megnézzelek
s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé
egy padra, nyáron – pántos és nehéz
napfényben s akkor e rémkép keserve
édes lesz, mint egy óceán-nyi méz.
S ha meg kell halnom: sírgödrömben állva
kiáltok örök hűséget feléd.
Őszesten, hulló lombok szandáljában
küldöm hozzád tűnt lépteim neszét.
Ködökbe s tejüvegbe burkolódzom,
de megmutat a félhomály s a könny,
ha széken szundítsz – madárárny a ködben –
suhanok át a csipkefüggönyön,
s a holt zörejek lomtárából hangom
szegődik melléd utadon, ahol
zokogásom láthatatlan patakja
kísér pincékből s gyökerek alól.
Ne válassz férjet. Hogyha unt közönnyel
vagy könnyű kézzel majd ölébe húz:
zokoghatnál és én jutok eszedbe,
a lágy, a légi, lányos Orpheus,
kivel hiába játszotok bujócskát:
az éjben is rátok találok én,
felhő-lesen, magános csolnaktokban,
mély pincékben vagy lugasok ölén;
flaskák sötét üvegjén nézek rátok,
minden szőlőszem hamván ott leszek,
vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom,
felhőkön gőgös arcot mímelek;
közétek ülök asztalon és ágyban,
rátok koccintva emlékem nehéz
borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz:
ettől szégyelled férjed tar fejét,
ezért utálod görcsös köhögését
s bokáját, mely elszürkül, mint az ón,
s éjjel, ha vénen nem tudtok aludni:
dunnád csücskére állok ragyogón;
akkor sírhattok, párnátokba fúlva.
Hiába éltek! Hol a diadal?
Én lenn a sírban, az a régi hulla,
győztes leszek és szép és fiatal.
Szerelmünk győz – éneklem hát, a költő,
holt kedves, bús rab, mindig hű rokon,
késő nászunkra édes hegedőnek,
vagy orgonának túl a sírokon.
Nehéz terep! Külön vagy együtt hullunk?
E szakadékos esztendők fölött,
melyet nyílként magamnál messzebb küldök:
csupán e vers, e vers legyen örök!
Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel
vagy rút görönggyel fizet e tusa, –
de az idő visszhangos folyosóin
örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa.
(Az ávó pincéjében, 1950)
1966-ban Máltán ismerkedett meg a nála 28 évvel fiatalabb amerikai fiatalemberrel, Eric Johnsonnal, akivel ezután 36 éven keresztül éltek élettársi kapcsolatban. Bár soha nem titkolta biszexualitását, egy 2002-es tévés interjú, melyben erről vall, mégis csak halála után, 2006-ban került adásba.
A költő szerint teljesen egyre megy, hogy fiút vagy lányt szeret. “Ha igazán szeretek, s én mindig igazán szerettem. Nincs különbség.”
Hamar megbékült azzal, hogy fiúkat szeretett.
A paráználkodás fogalmát nem tudta értelmezni. Nem tudta soha megérteni, miért lenne gyalázat az, ha valakivel lefekszik és abban mindketten gyönyörűséget lelnek.
„Ha én valakit szerettem, akkor szerelmet éreztem és nem azt, hogy parázna vagyok. Nem éreztem soha, hogy parázna vagyok. Miért éreztem volna? Olyan fogalmat használtak ellenem, amiről nem tudtam, hogy mi” – mondta.
A pornográfiát mindig utálatosnak tartotta, de azt, hogy a szerelem részleteiről, lehetőleg szép részleteiről írjon, nem tartotta pornográfiának.
A költő a film felvétele után 2002-ben házasságot kötött Fannyval. Férfiszeretője, Eric Johnson, aki 36 évig élt együtt Faludyval, otthagyta a közös lakást, magányosan élt, s egy év múlva Nepálban öngyilkos lett.
“Szökőkút lettél. Magadból, szerelmem,
torkomban vadvirág fakadt. Olyan
boldog voltam veled. Fanyar tejedben
lubickolt mind a harminckét fogam.
Szökőkút lettél torkomban, szerelmem.”
2002 júliusában vette feleségül Kovács Fannyt, aki 65 évvel volt fiatalabb nála. A párt a halál választotta el egymástól, a költő kis híján 96 éves korában.
Faludy György
Szerelmes vers
Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.
Akárhogy kívánsz, kísérleted meddő.
Várfalat húztak közibénk az évek:
te huszonhét vagy, én kilencvenkettő.
Tiéd a jövő. Régen erős voltam,
de kincseimnek elfogyott az ára,
te a számítógépre esküdtél fel,
én Gutenberg foszló galaxisára.
Megvédlek, vénség, magamtól, fogadtam,
s el sem képzeltem, hogy a szerelem
hatalmasabb. Most itt ülök melletted
s hosszú, szőke hajadon a kezem.
Egymás nélkül nem tudunk többé élni.
Naponta földre sújt az iszonyat,
hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam
régen lejárt. Már csak pár pillanat.
Boldogságunkban te nem gondolsz arra,
kivel töltesz utánam hatvan évet.
Sok a nálam különb. Hozzám hasonló
egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted.
Budapest, 2004.
Forrás:
http://www.hatter.hu/
http://www.forrasfolyoirat.hu/0009/pomogats.html
Wikipédia
Puszi Brigi :)
